13. rész

SooYun POV

Túl a dühön, túl a mérgen és mindenen, még mindig képtelen voltam feldolgozni, mennyire hülye volt TaeHyung. Nyilvánvalóan, nem volt józan esze, és semmilyen ésszerű magyarázat nem volt arra, hogy idehozta az eszméletlen testemet a házába, az ágyába.
A harag miatt, ami bennem fortyogott, képtelen voltam megállni, ehelyett egyik lábamat átvetve a másikon ültem, az arcomhoz pedig egy párnát tartottam. A sikítás minden erejét felemésztette a tüdőmnek. Ez hihetetlen, még egy olyas valakinek is, mint TaeHyung. Mintha nem értené meg, hogy amit tett, az helytelen.
A cipőim, amit már korábban is viseltem, az ágy mellé voltak helyezve, a telefonom pedig a táskámra volt téve töltőre, ami az előttem lévő éjjeliszekrényen hevert. Legalább elhozott mindent, amire szükségem van a sulihoz, kivéve egy váltóruhát, természetesen.
Megnézve a telefonomat, és rádöbbentem, hogy nincs értelmes iskolába mennem. Már délután egy körül járt az idő, és már így is túl sok órát hagytam ki, mióta találkoztam TaeHyunggal. Hamar észrevettem, hogy apa küldött egy üzenetet, amit sietve meg is nyitottam. A leginkább úgy tűnik, hogy ő is ugyanolyan ideges volt, mint én.
Újra átolvasva az SMS-t, még inkább mérges lettem. TaeHyung választ küldött apának, amiben azt írta, hogy Hanánál töltöm az éjszakát. Miután elolvastam, rájöttem, hogy valójában megmentett egy hosszabb beszélgetéstől az apámmal, ezért a lehető legjobban próbáltam elfeledkezni erről, mert nem tudok nem ellenséges lenni TaeHyunggal.
Összegyűjteni a cuccaimat könnyű volt, mivel nem volt belőlük sok. Tudván, hogy TaeHyung ma nem fog bemenni a suliba, csendben osontam le a lépcsőkön, és lábujjhegyen közlekedtem a tágas konyhában.
Mikor már csak pár lépésnyire voltam a sikertől, a bejárati ajtó egy hatalmasat nyikorgott, ami zavarta a füleimet is. Idegesen pillantottam körbe, hogy megbizonyosodjak arról, hogy teljes biztonságban távozhatok. Ekkorra szúrtam ki TaeHyungot, ahogy álmában forgolódott a kanapén.
Aggodalmasan tanulmányoztam az ajtót, ami nem volt eléggé nyitva ahhoz, hogy kiférjek rajta. Ráadásul, a hátizsákom még rátett egy lapáttal, ezért még szélesebbre kell kinyitnom. Nagyon elővigyázatos voltam, amikor tovább nyitottam az ajtót, de csak nyikorgott.
Centikre voltam a győzelemtől, mikor meghallottam egy hangot a hátam mögül. Teljesen tisztában voltam vele, hogy ezt csak TaeHyung csinálhatja a felgyorsult lábdobogásával. Ekkor pedig kivágtam a nyílászárót és az utcára futottam, TaeHyunggal a nyomomban.
A csomagom nagyban lecsökkentette a gyorsaságomat, tudtam is, hogy TaeHyung valahogy el fog kapni. Könnyek szöktek a szemembe, mikor eszembe jutott, mi történt velem tegnap ő miatta. TaeHyung kezeit kinyújtotta és megfogta a csuklómat, erőszakosan húzott testéhez, mint valami erős mágnes.
Keményen ütköztem mellkasának, aztán elrántottam a kezemet rosszalló birtoklásából. Szemeimmel felpillantottam rá, és láttam, hogy az ő szemei is könnyesek, ettől pedig még jobban sírni kezdtem.
- El-mentél – dadogta, ami jár azzal, ha valaki kapkodja a levegőt két zokogás között. Megfogta a kezemet, próbálkozott azzal, hogy az érzelmileg elfáradt testéhez húzzon, de ellenálltam. Lefejtettem szorítását a kezemről, majd tettem hátra egy nagy lépést, amitől nagy lett közöttünk a távolság.
- Még mindig megyek – jelentettem ki, és a tőlem telhető legjobban próbáltam, hogy megálljak a lábamon. A felső ajkam remegni kezdett, figyelmeztetőül, hogy össze fogok törni TaeHyung jelenlétében. Úgy próbáltam magam lenyugtatni, hogy végigmentem mindazon a dolgon, amit TaeHyung rosszul csinált.
A rossz cselekedetei, amiket az elmúlt hetekben követett el, sokkal súlyosabbak voltak a jókhoz képest, mégis úgy tűnt, hogy a kellemes emlékeknek van nagyobb hatása rajtam, mint a figyelemre se méltóaknak. Úgy éreztem, mintha ez egy vészjelzés lenne, ami azt mondja, hogyha nem megyek el most, akkor sosem leszek rá képes. Mindig visszajönnék hozzá a jövőben, ha most nem állok meg a saját lábamon.
Gyorsan tettem meg a lépéseket, és rádöbbentem, hogy TaeHyung nem jön utánam, ahogy azt vártam tőle. Csalódott lettem, de ugyanakkor nem is hiányzott a vita, ami csak teljes pusztításba torkollt volna.
A lábaim egy ismerős környékre vittek, pont, amit pár nappal ezelőtt is bejártam, miután teljesen elutasított minden ok nélkül. Minden mérföld egyre hosszabbnak tűnt, mint az előző, és nagyon hamar kimerültem. Fizikailag és lelkileg is.
Amikor elértem a házamat, a karjaimat alig bírtam felemelni, hogy kinyissam a bejárati ajtót, annyira elfáradtam. Abban a másodpercben, hogy kinyitottam az ajtót, már csuktam is be és felfutottam a hálószobámba, a halálhoz közeli állapotban lévő testemet pedig az ágyra dobtam.
Nagyon jó érzés volt, hogy a párnára hajthatom a fejemet. Erre volt szükségem, egy hosszú pihenőre. Nem volt kedvem ma este dolgozni, ezért beteget jelentettem. Egy nyögés hagyta el a számat, miközben a szívverésem lelassult, és már majdnem az igazak álmát aludtam.
- Fáradt vagy bébi? – visszhangzott a fejemben TaeHyung hangja, amitől felnyitottam a szememet, de eszembe jutott, hogy nincs is itt. Annyira kimerültem, hogy félálomban azt képzeltem, itt van. Nem mintha azt akartam volna, hogy itt legyen, mert még mindig nagyon mérges vagyok rá, de nem ez lett volna a legrosszabb dolog a világon.
- Vegyél már észre –a hangja annyira lassú volt és mély, hogy a belsőm elolvadt, és csodás munkát végeztem azzal, hogy elaludtam, mert egy örökkévalóságig tudnám hallgatni a hangját. Már ha hajlandó lenne elismerni a hibáit, és megpróbálna tanulni belőlük.
- Bébi, tudom, hogy mérges vagy, de nagyon sajnálom. Ne viselkedj úgy, mintha nem lennék itt – beszélt tovább a hang, én meg hagytam, hogy az agyam tovább hallucináljon és hallgassak rá. Amit a legjobban akartam hallani, az az őszinte bocsánatkérése volt, de az eszem kis része még emlékeztetett a felkavaró valóságra.
Hirtelen az ágy besüppedt, amitől felugrottam és rádöbbentem, hogy TaeHyung itt van a szobámban végül is, az ágyamon fekszik, amin keményen próbáltam elaludni. Most pedig az egyik sarkában kuporodtam össze, mintha láthatatlanná válhatnék azzal, ha távolságot tartok közöttünk.
- Hogy kerülsz ide? – kérdeztem tőle, és a vidám mosolya, amit az ijedt reakcióm okozott, még mindig az arcára ragadt. Visszamásztam a paplan alá, de felültem a lábaimat keresztbe téve, míg a válaszára vártam.
- Abban a percben, hogy eljöttél, idáig vezettem, mert nyilvánvaló volt, hogy haza jössz. Aztán vártam kint, a bejárati ajtó előtt, hogy ideérj, mert az ajtó be volt zárva, így lepihentem a székben. Hallottam, amikor beviharzottál ide, mintha az egész világra dühös lennél – kuncogott, miközben a szavak elhagyták száját, az én állam meg a padlót súrolta.
- Nem mondhatom, hogy meg vagyok lepve, mert már semmi sem okoz meglepetést annál jobban, mint ami tegnap történt. Bár még mindig szeretném, ha elmennél innen, úgyhogy szia – álltam fel a padlóra, majd körbefontam a karommal a felsőtestét és kényszerítettem, hogy felálljon ő is. Kicsit később, mindkét kezemet a csuklójára tettem és minden erőmmel próbáltam az ajtó felé rángatni.
Gyakorlatilag majdnem letéptem a csuklóját, de nem ellenkezett, amitől csalódott voltam. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, mikor nevetett az erőbéli képességeimen. Végül leejtettem a kezét és mögé léptem, a kezemet a háta közepére helyeztem és a lábammal próbáltam meg őt eltolni, de még csak egy kicsit sem sikerült.
Keményen próbáltam nem figyelembe venni a hátán az izmait, amik mozogtak, mikor nevetett a kínos próbálkozásaim miatt. Végül visszamentem az ágyhoz, vártam, hogy abbahagyja, de ehelyett az ágy végébe jött és hátradőlt, hogy a fejét az ölembe helyezze.
- Befejezted? Mert szerintem, itt az ideje, hogy menj – mondtam, amint lenéztem szemeibe. Mindketten elmosolyodtunk attól, mikor próbáltam nem figyelni arra, milyen gyönyörűen nézett ki, mikor felpillantott rám. Próbáltam nem figyelni arra, hogy az ujjaim mennyire erősen simítanak bele puha tincseibe, és próbáltam nem figyelni arra, hogy milyen gyakran nézett a számra.
- Nem mehetek el csak úgy most. Még nem mondtam el neked a kifogásaimat, hogy miért voltam seggfej – viccelődött, amitől a szemeimet forgattam. Mikor ismét lenéztem rá, észrevettem, hogy valójában az igazat mondja.
- Rendben – egyeztem bele. Tudom, hogy túl hamar adtam be a derekam, de nem érdekelt. A mosolya beragyogta egész arcát, és nem bírtam nem csatlakozni hozzá én is. TaeHyung felült, a fejtámlának támaszkodott, miközben megveregette maga mellett a helyet, és én is mellé helyezkedtem.
- Azt sem tudom, hol kezdjem – vallotta be, míg a tarkóját dörzsölte a fejét lehajtva, de a tekintete fogva tartotta az enyémet. Annyira jól nézett ki ma, hogy ez belülről megölt.
- Kezdd az elejétől – javasoltam, mert mélyen legbelül tényleg könyörögtem TaeHyungnak, hogy mondjon el mindent, mi nem stimmel vele és mi az, ami igen. Remélhetőleg, elmondja majd minden titkát, amiről más nem tud, és talán azt is elmondja, hogy ő is annyira akar engem, mint én őt. Még csak letagadni se fogom ezúttal.
- Az apám hatéves korom óta börtönben van, mert megütött engem, mikor anya dolgozott, ezért nem is tudott róla. Anya azt mondta, hogy mikor rákérdezett nála a zúzódásokról és vágásokról, mindig előállt valami kifogással, mint mondjuk, hogy elestem és beütöttem az arcom az asztalba. Egyik nap, elbocsátották a munkájából, mert az üzlet bezárt, és hamar hazaért, ekkor látta meg apát, hogy ver engem. Azonnal hívta a rendőrséget. Tízéves koromban költöztünk vissza Japánból Koreába, mikor anya végre anyagilag is stabil volt, és az első dolog, amit tett, hogy eladjuk a házat, amiben az apám bántalmazott. Szerintem, ezt inkább maga miatt csinálta, mint miattam, de örültem, hogy az után a négy év után újra boldog. Amióta az eszemet tudom, lobbanékony vagyok, és ez hamar változik át. Ezért adott az orvos egy gyógyszert, amitől viszont csak álmos és nyűgös leszek… Emlékszem, mikor tizenhárom voltam, akkor próbáltam ki először a drogot, és akkor volt az egyetlen, mikor nyugodtnak éreztem magam, és azt hittem, hogy összeszedett vagyok. Aztán függő lettem, és mindig drogoztam, és még ugyanebben az évben hamisítottam anya aláírását és tetováltattam. Majdnem ugyanolyan rossz volt, mint a drog, mert imádtam a fájdalmat, és ami vele járt… Meg aztán emlékszem a legelső napra az iskolából, mikor kiszúrtalak. Hallottam a nevetésed, ami megmosolyogtatott, és ezt ritkán tettem, úgyhogy megfordultam és megláttalak. A hajad alig súrolta a válladat, és egyenesen hordtad akkoriban… Aztán hitegettem magam, reménykedetem, hogy észreveszel, mert mindenki más észrevett engem, csak te nem. A lányok rám vetették magukat és ettől undorodom, de elmentem randizni párral, reménykedve, hogy helyettesíthetnek téged, de sosem tudtak… Azóta nem drogoztam, mert te voltál az, akire szükségem volt, és tudtam, hogy sosem randiznál egy függővel. Aztán a napon, mikor beszéltem veled a buszon múlt héten, annyira rosszul voltam attól és belefáradtam abba, hogy úgy viselkedj, mintha nem is léteznék. Amikor beszélgetni kezdtem veled, megérte, mert olyan csodálatos voltál, mint ahogy azt elképzeltem… Tegnap, mikor drogoztam, a srác hívott oda és győzött meg, hogy próbáljam ki újra. Mondtam nekik, hogy ez az utolsó alkalom. Magyarázatot akartak, hogy miért építem le őket, ezért azt hazudtam, hogy most már rászoktam az ivásra. Mikor odajöttél hozzánk, olyan volt, mintha a legrosszabb rémálmom lenne, ami valóra vált, mert tudtam, hogy azok a srácok előnyt fognak kovácsolni belőled, de nem tudtam megmozdulni… Lefagytam, bébi, és nagyon sajnálom, nem tudok elégszer bocsánatot kérni, csak megpróbálhatom. Nagyon sajnálom. Aztán rám néztél, mintha én lennék az utolsó reményed, és nem találtam magam, elvesztem, mert annyira ijedt voltál… Fogalmam se volt, hogy mit tegyek, ezért odamentem hozzád, hogy bocsánatot kérjek és megmagyarázzam, de nem akartad. Beismerem, fájt, nagyon, mert azt vártam, hogy majd a karjaimban sírsz és hagyod, hogy elmondjam, majd minden megoldódna másnapra. De ehelyett a mosdóban talállak meg, ahol kisírod a szemeidet is, úgyhogy felvettek és kivittelek, és abban másodpercben, hogy hozzámértél, belém kapaszkodtál és elaludtál… Összeszedtem az összes holmidat és nem akartalak felébreszteni, mert annyira szorosan fogtad a pólóm, és mosolyogtál álmodban. Csak túlságosan is élveztem, és sajnálom, de imádtam, hogy tudod, hogy ki vagyok, és belém kapaszkodtál, még ha nem is akartad… Mikor betettelek a kocsimba, eredetileg hozzátok akartalak vinni, de nem tudtam elképzelni, hogy odaadlak az apádnak, ezért az ágyamba fektettelek. Órákig sírtam térdelve melletted, és minden miatt sírtam, ami eszembe jutott. Anya rávett, hogy mindent valljak be neki, így mindent tud. Nagyon kedvel téged, mert tudja, mennyi mindent viseltél már el tőlem… Múlt éjjel, mikor aludni mentem, nem tudtam, mert rémálmaim voltak arról, hogy elfutsz tőlem és kiabálsz velem. Azt sikoltoztad, hogy túl jó vagy hozzám, én pedig nem vagyok elég jó senkinek, és milyen időpocsékolás vagyok. Aztán azt is mondtad, hogy utálsz, és kimentél a házamból és a következő nap megláttalak a suliban Sugával csókolózni, a szőke sráccal, tudod… Aztán ma reggel nem kiabáltál, hanem sírtál, és nem hittem, hogy ez miattam van, ami összezavart. Azt meg már tudod, hogy hogyan jöttem ide, úgyhogy ennyi.
Itt volt, minden, amit akartam. Egyszer csak az ölében találtam magam, nem is emlékszem, hogyan tettem, de őszintén, nem is érdekelhetett volna kevésbé. TaeHyung nem volt tökéletes, de a szavak, amiket elmondott, azok voltak.
Minden egyes mondattal megválaszolta a kérdésem, ami már egy ideje aggaszt. Tudom, hogy miért ilyen mérges, és miért van akcentusa, amit imádok. És ezzel, el is felejtettem a tegnapi incidenst, és a csodálatos beismerésére koncentráltam.
- TaeHyung, én… - elhallgattattam magam, mert nem találtam a megfelelő szavakat. Szörnyen éreztem magam miatta, mert a múltja nagyon kemény volt, de büszke voltam rá, hogy vette az akadályokat. Ugyanakkor meg teljesen ledöbbentem, hogy ilyen régóta tartja rajtam a szemét.
- Nem kell semmit mondanod, bébi, tudom, hogy ez most sok. Aludjunk, ha neked oké – javasolta, mire bólintottam. Kimerültem, és tudtam, hogy TaeHyung is azok után, amit elmondott nekem. Felhúztuk a takarót a vállunkra, és a fejemet a falnak támasztottam, hogy rendesen tudjak gondolkodni.
Hamar lejjebb csúsztam az ágyra TaeHyung miatt, a hátam a mellkasának préselődött. Nem annyira szerencsémre, póló takarta a csodálatosan edzett testét. Karját az enyém köré fonta, és ujjaival simogatta az ujjaimat. Egy határozott csókot nyomott a fülem mögé, mielőtt elsuttogta az egyik legveszélyesebb szót mind közül:
- Szeretlek.