11. rész

SooYun POV

TaeHyung az autójával lazán állt egy megüresedett parkolóhelyen a gimnáziumnál. A motor dorombolt, majd leállt. Észrevettem egy csapat már-már ijesztő srácot, ahogy körbeállták őt.
Az egyik fiú felismerte az autót és elmosolyodott, mielőtt a barátjához fordult. Egy másodpercen belül az egész csapat TaeHyungot köszöntötte kiabálva, közben mutatták neki, hogy menjen oda hozzájuk.
A legtöbbjüknek cigi volt a szájában, szakadt nadrágot viseltek, homlokuk nagy részét elborította a hajuk.
Követtem TaeHyungot, kiléptem a járműből. A lábaim mögötte álltak meg, mikor ledermedt és felém fordult, arcomat vizsgálta, majd sóhajtott.
Ajkai hamar belevésték magukat az agyamba. A környezetemet majdhogy nem álomszerűvé tette, még a legkisebb mozdulatával is. Most akartam őket, de nem tenném ezt vele ezek előtt a srácok előtt. Főleg, ha ők a barátai.
Ha tudomást szereznének a tegnap éjjelről, vicc tárgyává válna. Azt mondanák, hogy egy befásult őrült vagyok, amivel már sokszor illettek. TaeHyung barátai nem fogadnának el engem, és őszintén, meglepő, hogy TaeHyung igen.
- Kicsit késni fogok az első órámról, de majd ebédnél találkozunk. A hetedik óra után is, és most tényleg hazaviszlek – villant felém egy bocsánatkérő mosolyt, megcsókolja a homlokom. Ajkai találkozik az enyémekkel, de csak rövid időre, túl rövidre. Nem panaszkodom, hanem elsétálok, hogy megkeressem HaNeult.
Miközben a legjobb barátom keresésére indultam, aggódni kezdtem TaeHyungért. Volt valami abban a fiúkban, ami nem stimmelt, de nem tudtam megmondani, mi. Annyit tudtam, hogy TaeHyungnak nem kellene velük lógnia.
Ezekkel a srácokkal bajba kerülhet, és nekem pont az volt a célom, hogy megmentsem őt ettől. Tisztában voltam vele, hogy túl sokat törődöm TaeHyunggal ellenben a saját biztonságommal, de csak megvontam a vállam.
HaNeul azelőtt talált meg engem, hogy én tettem volna, és megkönnyebbülésemre, nem kérdezősködött a múlt éjjelről. Nem hinném, hogy el tudnám neki mondani anélkül, hogy ne hangozzon úgy, mintha ez nagy dolog lenne. Nos, számomra nagy, érzelmes dolog volt.
Egész nap TaeHyungra gondoltam, a legtöbbször a tegnap emlékeire. A beismerése, hogy nincs még szexuális élete, folyton ledöbbent.
A legtöbb elégedettséget okozó emlékem, ahogy szorosan tart erős karjaiban, még álmában is. A meztelen bőrünk érintése, ahogy elaludtunk valami hihetetlen volt. Az éjjel felébredtem, hogy meglássak egy angyalt, akinek ajkai a homlokomra voltak tapadva.

Az ígéret megtört, mikor TaeHyung nem bukkant fel ebédnél. Tudnom kellett volna, hogy nem lesz itt, ahogy számítottam is rá. Azonban, tudtam, hogy hol van. TaeHyung egyszerűen a parkolóban maradt azokkal a srácokkal. Tudtam, hogy nem kellene velük hagynom.
Kivonultam az iskola ajtóin, és megtaláltam őt, pont, ahogy gondoltam. Nevetve vetette hátra a fejét, míg hibátlanul edzett testét a korlátnak támasztotta, a többi srác pedig a járda mellett állt.
A mosolyom elhalványult, ahogy odaértem hozzá, elhúztam az összes undorítóan bűzlő fiú mellett, aki az utamba állt. TaeHyung kiegyenesedett, keze végigsiklott karomon, és összekulcsolta azt az övéivel, de úgy viselkedtem, mintha nem lennék képes érezni finom mozdulatait, amiért magamban rajongtam.
Minden szempár rám szegeződött, de elfoglalt voltam, hogy felmérjem a helyzetet. A kirakós összes darabja túl egyszerűen állt össze, hogy a sírás fenyegetett. Nem tudtam elhinni, még ha nem is volt rá nyomós okom, hogy ne tegyem. Tökéletesen nyert értelmet minden, és ez borzasztó volt.
- Drogozol? – sikoltottam fel hisztérikusan és most először, hogy megtaláltam idekint, a szemeibe néztem. Nagyon mélyen a szemeibe néztem, és az én TaeHyungom nem volt ott. Csak egy idióta.
- Bébi – húzott magához és lehajolt, hogy megcsókoljon. A mellkasára helyeztem a tenyeremet, hogy távol tartsam magam tőle. Ezzel tényleg átlépett egy határt.
- Várj, Tae, ő a tied? Még sosem hoztál ide csajt. Főleg, aki ennyire szexi – jelentette ki egy üveges tekintetű szőke, ahogy fel-le siklott rajtam a tekintete. Nyilvánvaló, hogy le volt nyűgözve magától és a beteges gondolataitól.
A szőke megragadta a karom és magához húzott. Keményen próbálkoztam azzal, hogy kiszabaduljak öleléséből, de csak közelebb vont a testéhez. Egy undorító mozdulattal, a szabad kezével belemarkolt a fenekembe.
- Hagyd abba! Állj! – kiabáltam hangosan. Idegesen TaeHyungra pillantottam, de hogy még rosszabb legyen a helyzet, csak ott állt a többiekkel, és nézték a kínzásomat.
Egyre nehezebben vettem levegőt, hallottam a szívverésemet is füleimmel, és úgy éreztem, hogy a gyomrom kifordult. Ez nem történhet meg velem, ismételgettem magamban, miközben szorosan lehunytam a szemem, míg érzékeny területeimet fogdosta.
A visszataszító ritmust diktáló kezektől émelyegtem, és csak csendesen sírni tudtam, mert kizárt, hogy kiállhatnék ez ellen a srác ellen. Állát megfeszítette, nyelvével pedig végig simított undorító száján, miközben továbbra is bántalmazott.
Tennem kellett valamit, ha már senki nem fogja őt megállítani. Még TaeHyung sem. Ez a gondolat könnyeket csalt a szemembe, míg a gyűlöletem milliószorosára nőtt ez iránt a fiú iránt, aki átesett a ló túloldalára. Kezei a pólóm alatt, a melltartómon voltak.
A szabad kezemmel eltoltam az arcát, de ujjait a csuklóm köré fonta, és csalódott lett tekintete. Nem sokkal később ijesztő mosolyra húzta száját.
- Nem tenném a helyedben, édesem. Hamarabb esnél teherbe –a szavai túlszárnyalták a képzeletemet, és még sosem tápláltam ennyire negatív érzéseket valaki iránt.
Gyűlölet. Undorodás. Csalódottság. Idegesség. Émelygés. Bántalmazás. Düh. Frusztráció. Terror. Gonoszság. Megvetés. Hitetlenség. Zavarodottság. Megalázás.
Ha elég erős lennék, esküszöm, hogy megölném itt és most. Semmi nem állna az utamba, és minden eltelt másodperc után magasabb lett a vérnyomásom.
Mielőtt teljesen tisztában lettem volna azzal, hogy mi történt, a szőke perverz a földön volt, szemeiben kristálytisztán látszódott a fájdalma. A bizonyítékokat elnézve, azt mondanám, hogy teljes mérgemből ágyékba rúgtam. És nagyon mérges voltam.
Egy másik a fiúk közül kinyújtotta felé a karját, hogy felsegítse a „vezetőt” a földről. Miután ez a rettegett bántalmazás abbamaradt, ott álltam füstölögve és vártam. Nem tudom pontosan, hogy miért éreztem így, de biztosan volt valami, leginkább egy bocsánatkérés, amit nem akart kinyögni.
A türelmem elfogyott, majd elviharzottam. Ha sietek, még mindig megállhatok a szekrényemnél a következő órám előtt. Lehetetlennek tűnt elfelejteni undorító kezeinek érintését a legintimebb testrészeimen.
A könnyeim ismét fenyegetően gyűltek a szemembe, miután az utolsó könnycseppem is lefolyt. Senki nem segített, még TaeHyung is hátrébb állt és nevetett kiszolgáltatott helyzetemen. Fizikailag és érzelmileg is rendkívül negatívan érintett meg.
Most először jutott eszembe, hogy egyáltalán semmi értelme TaeHyungot magamhoz közel tartanom. Ha a szőke nem tette volna ezt, TaeHyung biztosan. Ami történt, még egy millió év alatt sem tudnám elfelejteni.
Nem csak azért, mert TaeHyung leült és nevetett, míg a barátja megpróbált megerőszakolni, de drogozott is és a ráadás, hogy megszegte az ígéretét, amit alig négy órája mondott.
Nevetséges. Abszolút nevetséges, hogy csak egy kicsit is azt hittem, hogy érdemes lenne a barátomnak lennie. Azt hittem, hogy hosszú ideig együtt lehetünk, miután gondoskodtunk a vérmérsékletéről. Most, hogy visszagondolok, a szememet forgatom a gondolatára.
Amint befordultam az osztályba, titkon reméltem, hogy TaeHyung utánam fut és még egy esélyért könyörög, mert akkor alkalmam lenne arra, hogy lekoptassam. Aztán kinevetném, és elsétálnék mellette. Az felbecsülhetetlen lenne.
Azonban, mélyen legbelül, titkon tudtam, hogy a körülmények hasonlítanak egy bizonyos esethez, ami sosem következne be. Nem számít, mennyire akartam, túlságosan is természetellenes volt.
Az emléke a napnak egyszerűen borzalmas, és még az ezelőtti szörnyű napok emlékét is száműznöm kell az életemből. A mai volt az egyik legborzalmasabb napja az életemnek, és ez már valami, mert ha valaki olyan szerencsétlen, mint én, akkor a kellemetlen napok gyakoribbak, mint általában.
A napirendem következő pontja a japán óra volt. Kitűnő abból a szempontból, hogy a horrorisztikus napom a végéhez közeleg, de ugyanakkor borzalmas, mert a terem minden négyzetcentije majd TaeHyungra emlékeztet. Belülről ez felemészt, de nem mehetek el korábban valami oknál fogva, ugyanis nincs kocsim, ami hazavisz.
Legnagyobb meglepetésemre, TaeHyung előttem ment be órára. Ledöbbentő, hogy felbukkant, miután négy órával ezelőtt bedrogozott.
Ígéretet tettem magamnak, hogy ellenállok jóképűségének és a kísértésnek, ha még akarta a bocsánatomat. Valamit, amit TaeHyung könnyen kikönyörög a hülyeségeire, amit napi rendszerességgel követ el.
- Jól vagy? Nem akarok udvariatlan lenni, de egy kicsit úgy nézel ki, mint… ehh – vallotta be EunBin, míg helyet foglalt a jobb oldalamon lévő üres ülésen. Felé villantottam egy gyors mosolyt, mielőtt előhúztam a szükséges eszközöket erre az órára.
- Biztos vagyok benne, hogy borzalmasan nézek ki – nyögtem fel, és az öntudatom valahol a fellegekbe szállt, de szükségem volt rá, itt a Földön, hogyha szembe akarok nézni TaeHyunggal. Valójában, minden segítségre szükségem lesz, ha még egyáltalán szóba akarok állni azzal a barommal.
Az óra maga nagyszerűen ment, de a tekintetem állandóan Tae iránya felé kalandozott. A célom, hogy nagyon dühös legyek rá, nem akarok újra vonzódni hozzá és lesni minden mozdulatát.
Lassan megsokszorozódnak a kételyek a fejemben, talán nem lehetséges számomra, hogy továbblépjek TaeHyungon, még annak ellenére se, hogy ő volt az oka annak, hogy majdnem megerőszakoltak. Mondjuk, nem mintha TaeHyung maga javasolta volna, csak történetesen rossz helyen voltam a legrosszabb időben, és ez már az én hibám volt.
Ez nagyon nem helyes, hogy percekkel ezelőtt komolyan feldúlt voltam miatta, amire nem gondoltam, hogy lehetséges lenne, most meg gyakorlatilag megvédem őt. Rámutatok a legkisebb hibáira, és eltekintek a legnagyobbaktól, amit Ő okozott. Ettől csak még frusztráltabb lettem.
Lehetséges, hogy megőrültem. Az érzéseim kristálytiszták voltam, míg nem jött el ez a pillanat, hogy kétségbeesett tekintetem a gyönyörű Kim TaeHyungra szegeztem. Ez a fiú végtelen számú rosszat tesz velem, és nyilvánvaló, hogy nem rajongok egyikükért sem.
A legnagyobb problémám ott kezdődik, hogy tekintetünk találkozott, elbűvölő arcán mosoly jelent meg. Libabőrös lettem, mikor tekintetét nem kapta el, ahogy én se tettem.
A szívverésem egyre inkább felgyorsult, ahogy felemelte magát a székéről, felém sétált, de a tekintetünk sosem szakadt meg. A mellkasom fájni kezdett a durva tempótól, amit a szívem diktált, és most először volt, hogy rádöbbentem, miért. TaeHyung megijeszt engem.