6. rész

SooYun POV

Egy halvány mosoly húzódott a szám szegletében, ahogy megláttam a már szeretett autót a felhajtón.
- Csak hogy tudd, miattad lógok az óráról – gúnyolódott HaNeul, ahogy bemásztam a kényelmes anyósülésre.
Ma majdnem két órával később keltem fel, mint szoktam, és annyira kimerültem, hogy egy óráig tartott, míg szalonképessé varázsoltam magam. Természetesen, HaNeult hívtam, hogy kisegítsem, mert mindig számíthattam rá iskolaidő alatt.
Ma reggel üzenetben megírtam neki mindent, ami múlt éjjel történt, az öleléstől a fájdalomig. Még így is, hogy nem tett megjegyzést, örülök, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki nem tud kiigazodni TaeHyungon. Annyira fura volt, hogy mennyi különböző módon tudott viselkedni, mintha nem is egy ember lenne, de akkor is ő volt. Minden énje intenzív volt a többiekkel ellentétben. Ez egyáltalán nem tetszett, de tudtam, hogy csak mert fogalmam sincs róla. TaeHyung szavai még mindig non-stop ismétlődtek a fejemben.
Sokat jelent nekem, SooYun, mindig is sokat jelentett. Tudom, hogy elcsesztem, de ha csak elmondhatnám neki, hogy mi a baj, akkor megbocsátana.
Egyáltalán nem volt értelme TaeHyung tetteinek, de akkor is fel kell hagynom azzal, hogy érte aggódom. Nézz rám, mit tett velem öt nap alatt. Péntek óta egy valóságshow lett az életemből, amiket gyűlöltem. Őszintén szólva, a drámák szánalmasak bennük. Ez az én életem is, azt hiszem. Szánalmas. Én vagyok az idióta lány, aki beleesik a rosszfiúba, akiről pletykálnak ebédidő alatt. Nem akartam az a lány lenni.
Egy pillanatra kizártam a gondolataimat és HaNeulra hallgattam, ahogy beszélt. Tudom, hogy csak TaeHyungról járt a szája, de remélhetőleg nem tud a gondolataim között olvasni, mert az volt az utolsó, amiről beszélni akarok.
- Ahhoz képest, hogy ilyen tapasztalatlan vagy, sok bajt vonzol magadhoz – vigyorgott, miközben beletaposott a gázba, mikor a lámpák zöldre váltottak.
- Haha, vicces vagy – a szarkazmusom nem ismert határokat. Ez minden volt, csak nem vicces. Úgy éreztem, hogy az önbecsülésem előttem vált kámforrá, és a legrosszabb; nem tudtam ellene harcolni.  Két kézzel kell megfognom az életem gyeplőjét. Mindig tudtam pontosan, hogy mit akarok, és azok mindig a helyes dolgok voltak. Amit most szerettem volna, az annyira megalázó volt. Kim TaeHyungot akartam.
- Ha rá gondolsz, csak rosszabb lesz. Nem kell semmi miatt se aggódnod, jusson eszedbe, amit te mondtál: csak odavagy érte, ennyi – tanácsolta HaNeul, bár semmi haszna sem volt.
Minden nap minden percében eszembe jutnak azok az egyszerű szavak. Meg kell oldódnia, ahogy kétségbeesetten akarom, hogy megoldódjanak. Talán, ha elmondom HaNeulnek, akkor elhalványulna a gondolata, vagy adna valamilyen zseniális tanácsot. A levegő megtelítette a tüdőm, ahogy nagyot lélegeztem, készen arra, hogy kinyögjem, amit ki kell:
- Az igazság az, hogy TaeHyung nem csúnya. Egyáltalán nem. Sokszor aranyos, és tényleg meg akarom őt csókolni – nem ezt akartam bejelenteni, de határozottan megleptem vele Hanát.
Ahogy újragondoltam a szavaimat, magam is ledöbbentem. Nem is tudtam mostanáig, hogy ennyire meg akarom őt csókolni. Az ajkai annyira finomnak tűntek. Abba kell hagynom. A hang a fejemben emlékeztetett, hogy mennyire csodálom a puha, rózsaszín ajkait, és ettől elszégyelltem magam.
Napok alatt változott meg valakiről teljesen a véleményem. Normál esetben büszke lennék, de ez nem volt normális. Ez Tae volt.
- Wow, valaki telhetetlen – viccelődött a labilis állapotomon. Játékosan karon vágtam, a szemem forgattam, miközben pedig próbáltam elrejteni a mosolyom.
- Nem vagyok telhetetlen, én csak… - nehéz volt befejezni a mondatom. Egy részem sem gondolta, hogy ennyire vágyom TaeHyungra, de nem tudtam megtalálni a megfelelő módot, hogy elmondjam, nem volt szükségem rá.
- Pontosan erről beszéltem – vigyorgott, nyilvánvalóan elégedett volt magával. A szemem forgattam, ahogy behajtott az iskola parkolójába. Azonnal azt kívántam, bárcsak otthon maradtam volna. Miután leellenőriztem az időt, rájöttem, hogy még mindig hátra van öt órám, amiből három nagyon is fontos.
- Megleszel? Haza is vihetlek – javasolta, de megráztam a fejem, mielőtt fontolóra vehettem volna ajánlatát.
- Nem, jól vagyok. Köszi, hogy elhoztál. Szia – mosolyogtam rá kedvesen, ahogy kiszálltam az autójából. Vissza akartam menni és örökre elbújni a hátsó ülésen, azonban tudtam, hogy a legjobb dolog, amit tehetek, ha bemegyek az épületbe.
Remélhetőleg, ha a pótolnivalókra gondolok, az majd elvonja a figyelmem TaeHyungról. Nem akartam vele ma összefutni, de meg kell tudnom, hogy mi van vele. A viselkedése nem volt normális. Az, hogy aggódtam és feldúlt voltam miatta, csak még rosszabbá tette a helyzetem.
Amint visszatértem a valóságba, észrevettem, hogy HaNeul már el is ment, és egyedül álltam a parkolóban. Ha ettől nem tűnök totál idiótának, akkor nem tudom, mitől.
A tőlem telhető leglazábban mentem el olyan sebességgel az irodáig, amit kínosnak éreztem. Nem tudtam megtalálni a megfelelő gyorsaságot, vagy nagyon gyors vagy hihetetlenül lassú voltam.
Talán még jobban idegesített, mint amennyire gondoltam, és ez szomorú. Az életem TaeHyung körül forog, és az agyam is gyorsan pörög. Úgy tűnt, hogy a magatartásom negatív irányba halad, úgy éreztem, hogy az életem szétesőben volt, ami nem tetszett.
Végre elértem az irodát, és kértem egy nyomtatványt arról, hogy késtem. A titkárnő ugyanolyan, mint bárhol máshol a világon. Ötven éves körülbelül és mindig van az asztalán egy diétás kóla a McDonald’s-ból.
Kedvesen megkért rá, hogy várjak az asztalánál, míg ő hoz egy lapot a fénymásoló szobából. Mikor visszatért, elmosolyodott és elnézést kért.
- Itt is van, édesem – nyújtotta felém a vékony lapot, miután lejegyzett pár dolgot, ahol üresek voltak a sorok.
- Köszönöm – mondtam, mielőtt kinyitottam az iroda ajtaját a nyitott előtérbe. Az iskola kétszer akkorának tűnt, mikor nem milliónyi gyerek sietett, lökdöste egymást a folyosón, vagy beszélgetett kisebb csoportokban, amiről a menő lányok voltak híresek. A fő témájuk TaeHyung volt.
Végül is megtaláltam a megfelelő tempót, míg átolvastam a papírt. A nő írása könnyen olvasható volt.
- Nézzenek oda, ki döntött úgy, hogy megjelenik – visszhangzott az ismerős mély hang. Azonnal megdermedtek a lábaim és az egész testem lemerevedett, mikor hatalmas kezeit a vállamra tette.
TaeHyung mögülem lépett ki, hogy elém álljon. Nem tudtam más merre nézni, csak rá. Ez nem történhet meg itt, és határozottan nem most. Nem készültem fel erre. Sikítani akartam és sírni, de legfőképpen azt akartam, hogy hagyjon békén. Már késő volt, mert az útjában álltam.
- Miért késtél, bébi? – szavai közelről hatoltak belém, mint egy golyó a szívembe. Nem kaptam levegőt egy pillanatig, mielőtt ismét fellélegeztem. Az értelmes részem ki akart állni magáért, ami helyes volt.
Még most sem győztem meg magam arról, hogy nincs TaeHyungra szükségem, és ha gyenge vagyok, esélyem sincs őt megtéveszteni, hogy azt gondolja, ez így van.
- Csak menj, TaeHyung – jelentettem ki. A hangom remegett és a térdeim is elgyengültek, ahogy elslisszoltam mellette, végig a folyosón. Gyors léptekkel követett, és a szemem forgattam viselkedésére, mielőtt megfordultam, hogy a szemébe nézzek.
- Hagyj békén, TaeHyung. Nem látlak szívesen – ismételtem szavait, amiket ő mondott nekem tegnap este, és amik bevésték magukat az agyamba. Szemei nagyra nőttek, és láttam, hogy válla megfeszül. Ő is emlékezett rá, csakúgy, mint én.
Ez annyira bunkóság volt tőle, hogy úgy viselkedjen, mintha nem lenne tisztában a tegnap estével kapcsolatban. Frusztrál. TaeHyung álla leesett, mintha meg akarna szólalni, de azután be is zárta száját.
- Bébi...
- Nem, TaeHyung. Ne bébizz, oké? Annyira elcseszett vagy, és már elegem van a játékaidból. Végeztem azzal, hogy megbocsássak, mert mintha egy nap berobbantál volna az életembe, és most nem mész el, és amit tegnap este műveltél, az bosszant. Köszi, hogy elvittél a sürgősségire, de jobban örülnék, ha békén hagynál. És még csak ne is…

A csípőm a falnak nyomta kezeivel, és vonakodott egy másodpercig, mielőtt lehajolt és először csókolt meg. Pár pillanatig tartott, hogy feldolgozzam, mi történik, de kikapcsoltam az agyam és visszacsókoltam.
Nyaka köré fontam a karom, hogy közel tartsam magamhoz. Sosem akartam, hogy ez véget érjen. TaeHyung annyira gyengéd volt elsőre, de most már hevesebb, és nem tudtam betelni az ízével.
A csengő megszólalt, jelezve, hogy vége az órának, és hallottam a többieket, ahogy kilépnek a teremből. De én nem tudtam kilépni, nyilvánvaló volt számomra, hogy olyan, mintha TaeHyungra akaszkodnék, de nem zavart most, hogy TaeHyung ajkai végre megérintettek.
Azt hittem, hogy ez a nap sosem fog eljönni. Azután a sok majdnem csók után, kétségbeesett lettem, hogy igaziból megtörténjen. Ujjaimat beleszőttem hajába és óvatosan meghúztam őket. Hangos, utálatos háttérzaj keletkezett a diákoktól, de csak TaeHyungra tudtam koncentrálni, és hogy milyen jó volt.
Minden szemszögből szexi volt, magas alakja nekinyomott a falnak, és közelebb húztam magamhoz az arcát. Ha ennek sosem lenne vége, én lennék a legboldogabb lány a világon. A nyelvünk együtt táncolt tökéletesen, úgy tűnt egy örökkévalóságig tart, de valójában csak percek voltak. Őszintén boldog voltam, mikor megálltam pihenni.
TaeHyung homlokát az enyémnek támasztotta, miközben együtt lélegeztünk. Próbáltam elrejteni a mosolyom, ahogy a szemeibe néztem. Ez hihetetlen. Évekig randiztam srácokkal, de sosem éreztem ennyi szenvedélyt egy csókban. Újra akartam csinálni. Ezúttal olyan volt, mintha tényleg fellobbannának a lángok.
- Kérlek, adj még egy esélyt, SooYun – fújtatott Tae. Bólintottam, mielőtt kiegyenesedett, aztán kemény csókot nyomott ajkaimra, mielőtt arcomat is beborította lágy puszikkal.
A lélegzetünk újra normális lett, és már tovább akartam menni a következő órámra, de TaeHyung megragadta a karom. Felnéztem gyönyörű arcára. Idegesen elnevette magát, én pedig ok nélkül csatlakoztam hozzá. Aztán rádöbbentem, hogy azért nevetett, mert már tudta a választ a kérdésére, és nem tetszett neki.
- Lennél a barátnőm? – a szavak olyan könnyen hagyták el a száját, mint általában. Széles mosoly terült az arcomra.
- Csak bírj várni – válaszoltam, mielőtt elmentem és TaeHyungot magára hagytam a zsúfolt folyosón. Sosem voltam még ennél magabiztosabb, mint az előbb. A napom is nagyszerűen telt, senki nem kérdezett TaeHyungról.
Persze, a pletykák hamar terjedtek, de az emberek annyira féltek TaeHyungtól, hogy érdeklődjenek. Emiatt nagyon hálás is voltam. Nem hinném, hogy kibírtam volna azt a fajta nyomást. Egész nap csak rá tudtam gondolni.
TaeHyung. TaeHyung. TaeHyung.
Vicces, hogy mennyire megváltozott a hangulatom tőle, mintha elérné, hogy bipoláris legyek az egész helyzettel kapcsolatban. Folyton megváltozik a véleményem, és nem hinném, hogy valaha is hozok majd végleges döntést. Nem is ez a legrosszabb dolog a világon, gondolom.
Bár, még mindig van egy rejtély, amit meg kell oldanom, és ha jól játszom a kártyákkal, akkor hamar meg fogom kapni a választ. Ami történt a folyosón, lebénította az elmém. Annyira más volt, mint amire számítottam, valójában, teljesen az ellentéte annak.
Meg akartam neki mondani, hogy hagyjon békén, de e helyett nem hagytam, hogy elmenjen, mikor összeértek az ajkaink. Teljesen az ujjai köré csavart, és ez egyáltalán nem volt egészséges.
Bármi is az, amit ma csináltam, életem legnagyobb hibáját követtem el azzal, hogy végre megkaptam azt a csókot TaeHyungtól.

5. rész

SooYun POV

- Nem tetszik ez a műsor – vallottam be. Már vagy két órája néztük ezt a kicseszett tévéprogramot, és elég annyit mondanom, hogy rég meguntam.
- Korábban is szólhattál volna – fordult meg a székében vigyorogva, amitől kiérdemelt tőlem egy szemforgatást és egy mosolyt. – Szeretnél valami mást csinálni? – kérdezte TaeHyung, mielőtt felállt és a kanapé végébe ült, ahogy én is. Bólintottam, aztán elvigyorodott, és közelebb mászott a kanapén hozzám. – Mit szeretnél csinálni? – a szavak hiába hagyták el ajkait, alig tudtam megérteni őket. Tekintetem a gyönyörűen megformált ajkaira szegeztem, majd felnéztem a szemébe, mikor elmosolygott. Rajtakapott, hogy bámulom.
- Bármit, kivéve, hogy tévézzünk – viccelődtem, mire öt másodperccel hosszabb ideig tartotta csukva szemeit, mint szokta, és édes mosolyra húzta ajkait.
- Menjünk el valahová – mondta lágyan, miközben hozzám közeledett. A világos farmerem hozzáért az ő fekete nadrágjához, és a kezünk is, ahogy megmozdult. Arcom elpirult, amiért ilyen gyorsan kezdett verni a szívem. Elég volt annyi, hogy a bőrünk összeérjen, már az a kis érintés is táplálta a TaeHyung iránt érzett éhségem.
Ez után a pár nap után, még most sem találtam meg az okát, hogy miért érzek úgy, ahogy, TaeHyung miatt. Az esetek 50 %-ában utálom. Vonz magához, mint egy mágnes, és már annyira beleestem, hogy nincs esély arra, hogy megszabaduljak tőle.
- Akkor mondd, hogy hova – feleltem gyorsan idegességemben. Mikor azt hittem, TaeHyung lehajol, ismét felállt a kanapéról.
Biztos vagyok benne, hogy erősen újra kéne szervezni az ítélőképességemet, mert mindent félreértek. Korrepetálni kellene az ehhez hasonló pillanatokból.
Kezét felém nyújtotta, aztán összefonta ujjainkat, és ettől majdnem megállt a szívem. Egy gyors rántással TaeHyung talpra állított. Nagyon közel sikerült megállnom hozzá, és milliószor jobb volt, mint az az unalmas tévénézés.
A szabad kezét felemelte, hogy kisimítson néhány kósza hajszálat az arcomból, és elvigyorodott, mikor továbbra is végigsimított a tincseimen. Ujjai annyira óvatosak voltak és puhák az arcomon. Törékenynek tűnhettem a viselkedése alapján, és úgy nézhetett ki, hogy bármelyik percben összetörök. Őszintén, imádtam.
- Jobban van már az orrod? – kérdezte, mire egy gyenge igennel válaszoltam. – Örülök neki – szavai annyira őszintének és hihetetlenül tisztának hatottak.
- Én is – néztem arcára.
Aztán előrehajolt, ezúttal biztos voltam benne, hogy mire számíthatok. A szemeimet lehunytam és felkészültem, bármi is az, ami meg fog történni.
Meleg ajkai hozzáértek a bőrömhöz, pont a szám felett, és tökéletesen elidőztek rajta, míg nem mozdította feljebb. Óvatosan megérintette az orrom hegyét, és még puhábbnak éreztem a bőrömön, mikor hozzáért a sérült orromhoz.
Végül gyönyörű szájától tagadhatatlanul végigfutott rajtam egyfajta melegség, kezdve a homlokomtól lefelé.
Egy kis részem készen állt arra, hogy felzavarjon ebből a tökéletes álomból, ami maga Kim TaeHyung. Karjait a derekam köré fonta, közelebb húzott magához, míg össze nem ért a mellkasunk. Arcomat izmos mellkasára fektettem.
Őszintén mondva, akár egy örökkévalóságig is tudnék így állni, de ennek egyszer vége kell, hogy legyen, és nem akarok az első lenni, aki elhúzódik tőle. Ujjaink még mindig össze voltak kulcsolva, ahogy egymással szemben álltunk. Nem bírtam megállni, hogy ne bámuljak összefonódó kezeinkre.
- Nagyon csinos vagy – mondta TaeHyung, mire felpillantottam rá, és arca idegességet tükrözött. A szemöldöke között apró ráncok jelentek meg, mikor szorosan lehunyta a szemét. Eszméletlenül elbűvölő volt, és szokatlanul szexi.
Fejben felpofoztam magam, amiért megengedek magamnak ilyen gondolatokat, hogy csak úgy szabadon elárasszák az agyamat. De ez a pofon sem fog megállítani attól, hogy ne kedveljem TaeHyungot valamilyen módon.
Hirtelen nyikorgást hallottam a szoba túlsó végéből, és azonnal elengedtem TaeHyung kezét, hogy az ajtóhoz forduljak.
- Csináltam sütit, ha kértek – Tae anyukája lelkesen sugárzott, mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót.
- Akarsz sütit enni? – kérdeztem, mikor visszanéztem TaeHyungra.
Nem tudom, hogy mire számítottam, hogy majd történni fog, de határozottan nem a semmire, ami akkor volt. Ledermedve álltam TaeHyungnak háttal, és most kínosan éreztem magam, hogy ilyen közel áll hozzám. Úgy tűnt, hogy nem fog válaszolni a kérdésemre.
- TaeHyung? – hagyta el a számat a neve véletlenül kérdésként, és reméltem, hogy nem tűnik fel neki. Nagyon fura volt, még olyan embertől is, mint TaeHyung
- Csak menj – mondta, és elképzeltem, ahogy fogait összeszorítja, és mikor felé fordultam, pontosan ezt láttam. Tettem egy lépést felé, aztán ujjait szétnyitotta. TaeHyung egyértelművé tette, hogy nem akar a szemembe nézni.
- TaeHyung, mi folyik itt? – gyakorlatilag már könyörögtem. Az egyik pillanatban túl tökéletes volt, és a következőben meg jéghideg. Minden ok nélkül változott meg a hangulata ilyen gyorsan.
- Menj el a házamból – utasította. Hangjából minden érzelmet száműztek, kivéve a haragot. A könnyek szúrták a szemem, mert azt hittem, hogy TaeHyung legalább egy kicsit kedvel. Volt bennem valami, ami azt mondta, hogy nem egy bunkó, de az alapján ítélkezve, ami most történik, az volt. Még hozzá egy hatalmas nagy bunkó.
Ennek így semmi értelme. Annyira kedves volt és törődő, és úgy éreztem, hogy talán van esélyünk, még ha csak egy nagyon kicsi is. Minden akaratom ellenére, továbbra is a mellkasának dőltem együtt érző módon.
Nem, nem voltam együtt érző, sokkal inkább szánalmas volt a részemről, de meg kellett tudnom. Mielőtt észbe kaptam, a kanapéra lökött, láthatóan mérges volt.
- Menj. Menj el innen, hagyj békén, SooYun. Nem látunk itt szívesen – mondta feldúltan, tudtomra adva. A könnyeim lefolytak, ahogy újra talpra álltam. Ez már nevetséges volt. Nem akartam ezt, nem volt TaeHyungra szükségem, amúgy is hülyeség volt ez az egész.
Az elejétől fogva tudnom kellett volna, de nézz rám, úgy gondoltam rá, mintha már ezer éve ismerném, mintha már a barátom lenne.
- Menj el! – A hangja magára irányította a figyelmem teljes egészében.
Kellemetlenül felnyögtem, ahogy kisiettem a szobából, keresztül a házon, közben pedig potyogtak a könnyeim. Ezt át kellett volna gondolnom.
Mikor elértem az előteret, akkor döbbentem rá, hogy TaeHyung utánam fut. Pech, hogy az anyja feltartóztatott, mikor összepakoltam a cuccom.
- Mi a baj, szívem? – a hamis ártatlansága nem volt ínyemre, míg kezével végig simított sírástól rázkódo arcomon. A nő tekintete ezután egy tárgyra szegeződött mögöttem, és homlokát ráncolta.
- Hazavihetlek, édesem – ajánlotta fel kedvesen, de csendben maradtam.
- Én majd hazaviszem, anya. Gyere, SooYun – be akartam neki húzni egyet, mert tényleg azt várta, hogy majd utána megyek és megbocsátok neki, mintha mi sem történt volna? TaeHyung gyakorlatilag kirúgott a házából, ahova egyébként ő hívott át.
- Majd inkább sétálok – jelentettem ki, és TaeHyung anya szomorúan tekintett le rám, mielőtt kezét elvette az arcomtól.
- Nyugodtan vegyél el annyi sütit, amennyit szeretnél kifele menet, édesem. Van zacskó a mosogató melletti bal fiókban – magyarázta. Szégyen, hogy ennyire kellemes a társasága, míg TaeHyunggé egy katasztrófa.
- Köszönöm, Mrs. Kim – mosolyogtam rá, mielőtt elmentem a konyhába.
Megtaláltam a zacskókat, ahogy hallgattam a hangos veszekedést nem messze tőlem. Imádkoztam, hogy az anyja nyerjen. Túl jó volt egy visszataszító fiúhoz, mint TaeHyung, és szerintem jobbat éremelne nála. Remélem, hogy TaeHyung jobban bánik vele, mint ahogy velem.
- Hazaviszem – jelentette ki TaeHyung, és hallottam nehéz lépteit, de egy halk csattanás megakadályozta, hogy tovább jöjjön.
- Adott neked egy esélyt, és te elszúrtad, TaeHyung! Kétlem, hogy egy ilyen lány megállapodna egy férfival, aki már első alkalommal sírásra készteti, mikor idehozza! Egy gyönyörű, aranyos lány, mint ő megérdemli, hogy mosolyogjon, TaeHyung, nem pedig elfusson és sírjon, mert durván bánsz vele – az anyja már gőzölgött a méregtől.
Több sütit tettem el, mint amennyi elég lett volna, de így hagytam. Inkább hallgattam őket, leginkább azt, hogy TaeHyung mit mond rólam.
- Anya, tudod, hogy sosem próbálom meg hazahozni a lányokat, mert már előre tudom, hogy elszúrom. Sokat jelent nekem, SooYun, mindig is sokat jelentett. Tudom, hogy elcsesztem, de ha csak elmondhatnám neki, hogy mi a baj, akkor megbocsátana – úgy tűnt, TaeHyung inkább magát próbálta meggyőzni, nem az anyját. Várjunk csak, „elmondani neki, hogy mi a baj”?
- Vagy csak messzebbre fut tőled, TaeHyung. Csak akkor léphetsz előre, ha megpróbálsz egy kapcsolatot kialakítani kettőtök között – a beszélgetés nyugodtabb volt, és sokkal hatásosabb most már. Aztán a leeső és összetörő dekoráció hangja visszhangzott a házban, és az ajtóhoz futottam. Nem akartam hallani, hogy mit mond ezek után.
Lenyeltem a könnyeim, ahogy a járdán mentem, kezemben pedig a zacskó, amiben legalább tíz sütemény volt. Az anyjának igaza volt, megérdemeltem, hogy boldog legyek, és mindig, nem csak hetven százalékában az időnek.
Volt bennem valami, ami fájt TaeHyung után. Fura volt és idegen érzés számomra. Hirtelen ezek a kisebb álmodozásaim abbamaradtak. Nem volt helyes. Túl sokszor voltam már együtt a rosszabb fajta sráccal, tudtam, hogy szörnyen és rendkívül szívszaggatóan ér véget.
A gondolataim lelassultak, és rádöbbentem, hogy az utcán vánszorgok már fél órája. Otthon kéne már lennem, és meg kell próbálnom elrejteni az érzéseim, mielőtt a szüleim hazaérnek. Tíz perc gyaloglás után végre elértem az otthonom biztonságát, és hál’ Istennek anyáék még nem voltak itt.
Amilyen gyorsan tudtam, kiélveztem a meleg zuhanyt, hagytam, hogy a víz elmossa a boldogtalanságomat. Véletlenszerűen egy szám dalszövegét énekeltem, ahogy kiöblítettem a balzsamot a hajamból.
Mikor kiléptem a zuhanyból, ezerszer jobban éreztem magam, mint ez előtt. Ezért imádok zuhanyozni. Még ha már nem is vagyok megbántva, túl kell lépnem ezen a magamnak bebeszélt helyzeten, ami kialakult kettőnk között.
Sosem lettem ilyen gyorsan egy fiú megszállottja, sőt, sosem estem bele ennyire egy srácba se, mint TaeHyungba. Határozott egyénisége volt a szerelmi életemnek, de ez nem szerelem volt, az biztos.
Ami aggasztott, az már nem az volt, hogy mi az, ami már megtörtént, hanem a dolog, amitől ideges lettem, hogy mi fog holnap történni. Magamra rángattam a melegítőm, de a pólót már egyszerűbb volt felvennem. Aludni akartam, és pontosan ez az, amit tenni fogok.
Mivel korán hazaértem, nem maradt házim, amit késő éjjel kéne befejeznem, és nagyon leszívta az energiám a korábbi üvöltözés. Gyors kitérőt tettem a konyha felé, hogy szerezzek diétás kólát, mielőtt bebújtam az ágyba.
Kólával a kezemben, sütivel az ölemben, ment a film a tévében és így foglaltam helyet a kanapén, hogy felkészüljek a lustálkodásra. Csak ennyi volt: lusta és unalmas. Ezen az éjjelen megnéztem hármat is a kedvenc filmjeim közül. A filmek között mindig elszaladtam harapnivalóért, és kábé öt perc erejéig szocializálódtam anyáékkal is.
Imádtam az ilyen estéket, de pech, hogy holnap sulim van. Legszívesebben nem mennék be, de mivel ma már hiányoztam, muszáj bemennem, mert utálok pótolni.
Miután feltakarítottam a rendetlenséget, kellőképp kimerültem és hamar el is aludtam. Nem volt meglepő, hogy egy bizonyos fiúnak sikerült megjelennie az álmaimban.

4. rész

SooYun POV

- Azt akarom, hogy velem töltsd a napot – suttogta, miután lehajolt hozzám. Hangjától kirázott a hideg,  TaeHyung szája a nyakamhoz ért, s egy apró csókot nyomott rá, mire én  annyira ledöbbentem, hogy leesett az állam, és ziháltam.
A csókot követően vigyorgott, de még mindig a bőrömhöz értek ajkai mindaddig, míg nem húzódtam el. Annyira egy idióta vagyok.
- Mit csinálsz? – Nem voltam benne biztos, hogy ezt magamtól vagy TaeHyungtól kérdezem, hogy őszinte legyek. Válaszul csendben maradt, míg kellemetlenül megdörzsölte a tarkóját. Bárcsak, ne mondtam volna ezt. Oké, komolyan, tényleg szerettem az ajkait, és nem is tudtam ezt letagadni. Ahogy kinéznek, annyira vonzóak és még inkább azok, mikor a bőrömön érzem őket. Őrület, és tudom, hogy nem tehetek ellene semmit.
- TaeHyung… Én is, um, szeretném veled tölteni a napot – először hezitáltam, mert eredetileg bocsánatot akartam kérni. A tőlem telhető legjobban próbáltam hihetően mosolyogni, és szinte biztos vagyok benne, hogy láttam, ahogy TaeHyung elpirul.
A kezébe csúsztattam az enyémet, míg visszasétáltunk a kocsijához. Mikor mindketten beszálltunk, beindította a motort. Fogalmam se volt, hogy hova megyünk, de nem is érdekelt. Néztem, ahogy TaeHyung vezetett, és ekkor döbbentem rá, hogy állandóan figyelem, hogy mit csinál.
Ez után arra is rájöttem, hogy emlékeztetnem kell magam, hogy nem szabadna éreznem iránta semmit, és ennek véget kell vetni.
Egy jó tíz percig csendben utaztunk, mielőtt TaeHyung egy túlságosan is ismerős környékre ért.
- Tudod, nagyon utálom a japán órákat – nevetett, ahogy a kocsifelhajtóra állt, ami gondolom, hogy ő hozzá tartozott.
- Miért mondod ezt? – kérdeztem, de magamban tudtam, hogy nem értek vele egyet.
- Emlékeztet arra, hogy utáltál – kuncog, ahogy mondja, mire kinyitom az ajtót és lelépek a hosszú felhajtóra. Kínos nevetés szökik ki a számon, miközben követem őt a házába. Teljesen igaza van, és fogalmam se volt, hogy ennyire nyilvánvalóvá tettem a számára.
Míg mögötte sétáltam, csodáltam a házat. Egyszerű volt, de annál inkább gyönyörű. Teljesen az ellentéte volt annak, amire számítottam. Makulátlan volt, és mindennek meg volt a határozott helye.
- TaeHyung, te vagy az? – visszhangzott egy anyai hang a házban, mire TaeHyung azonnal kellemetlenül érezte magát. Egy alacsony nő jött be a szobába, piszkos kötényt viselt, és mikor tekintete megállapodott rajtam, széles mosoly kúszott arcára. – Ki ő? – kérdezte a mellettem álló fiút.
- Anya, ő itt SooYun. SooYun, ő itt az anyám – mutatott be minket egymásnak, és kinyújtottam a kezem, hogy kezet rázzunk, de elutasította. Egyenesen felém jött, hogy megöleljen.
- Nagyon örülök, hogy találkoztunk, kedvesem. Kérsz valamit inni, vagy valami harapnivalót? – javasolta, és már szinte éreztem, hogy TaeHyung lángol mellettem.
- Én is tudok róla gondoskodni, anya – szólt közbe kissé gorombán, és az anyja értette a célzást, mert kiment a szobából.
- Kedves nő – mondtam, mikor TaeHyunh kinyitotta a hűtőt. Keresztülcsúsztatott egy üveg vizet felém a konyhapulton, míg magának is kibontott egyet.
- És kíváncsi, mindenbe beleavatkozik, és idegesítő – morogta, szemét forgatta a gondolatára. Megráztam a fejem, ahogy elmosolyodtam, mielőtt kinyitottam az üveg vizet. TaeHyung nem tudja milyen szerencsés, hogy van egy anyukája, aki ilyen.
Beszélgetünk, míg követem TaeHyungot egy kisebb szobába az emeletre. A szobában van egy kanapé, néhány hátradönthető támlájú szék, és egy tévé.
- Idegesítelek? – kérdezte, mire ledöbbentem.
Összekuporodtam a kanapén, TaeHyung pedig leült az egyik kihajtható támlájú fotelbe.
- Már nem annyira – ismertem be. – És én, idegesítelek téged? – kérdeztem meg tőle, és elfordultam, hogy ránézhessek.
- A francba, dehogy is – válaszolta, mire elpirultam. Azonnal felismertem, hogy megbánta valamiért, hogy kimondta a szavakat.
Hogy reagáljon arra, hogy mennyire kínos lett a levegő körülöttünk, felállt és a kanapét vizsgálta, amin ültem. A díszpárnák között keresgélt, gondolom a távirányító után. Közelebb mászott hozzám, majd megállt előttem.
Egyik keze a karfán volt, a másik pedig a kanapé támláján mögöttem, és az arca csak pár centire volt az enyémtől. A lehelete égette az arcom, és tekintete lyukat vájt belém. Szemeim lesiklottak telt ajkaira, és nem sokkal később azt kívántam, bárcsak ne tettem volna. Nem változtatna sokat a jelen helyzetem, mert TaeHyung a szemem és ajkaim között kapkodta a tekintetét.
- SooYun – suttogta, lehelete perzselte a bőröm.
- Igen, TaeHyung? – hallani akartam, hogy mit mondana, és a türelmem is kezdett elfogyni. Ekkor kimondta, amire gondol, és tűzijátékok robbantam a testemben:
- Kicseszett gyönyörű vagy.
Az arcom elöntötte a pír, és lehunytam a szemem, mire vigyorra húzta a száját. Az érzés, ami rám tört, majdnem ismerős volt. Ajkait rányomta a homlokomra, majd elhúzódott. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem zaklatott fel, amiért Kim TaeHyung nem csókolt szájon