14. rész |EPILÓGUS|

SooYun POV

- Szeretlek.
A szó úgy hagyta el a száját, mintha ez természetes lenne. Talán az is volt, és csak én voltam ilyen tudatlan ez idő alatt. Az jutott eszembe, hogy ez csak hazugság volt, de tudtam, hogy nem. Tényleg szeretett engem, és ez úgy fájt, hogy szavakba se tudom önteni.
TaeHyung egész idő alatt kedvelt engem, az első év óta, míg engem annyira lefoglalt, hogy utáljam őt. Ő pedig kedvelt. Az elkapott bámulások nem udvariatlanságból voltak, ahogy én azt képzeltem. A kínos gesztus csupán szeretetből fakadt, nem idegesítésből.
Hál’ Istennek, TaeHyung nem látta az arcom, mert ha megtette volna, látta volna a valódi érzéseimet. Kedveltem őt, persze, de nem szerettem. Valójában, egyáltalán nem szerettem, még csak egy kicsit sem, és szörnyen éreztem magam, hogy ilyenek jutnak eszembe, de ez az igazság.
Ha választanom kellene, hogy utálom-e vagy szeretem TaeHyungot, akkor az előbbit választanám. Minden, amit tesz, csak ronccsá változtat engem. Rendkívül rossz döntéseket hoz, és folyamatosan bántja az érzéseimet úgy, hogy még csak észre sem veszi.
TaeHyungval feküdni, ahogy meleg teste körbeöleli az enyémet, olyan jó volt, mint karácsonykor feltépni a csomagolást az ajándékokon. Lehet, hogy arra várt, hogy válaszoljak jelentőségteljes szavaira, vagy pedig tudta már, hogy mire gondolok. Ha használta a józan eszét, akkor tudhatta, hogy nincs az az Isten, amiért én viszont szeretném.
Kezével megszorította az enyémet, ahogy közelebb fogott magához, amiről nem is gondoltam, hogy lehetséges. Minden porcikámat elöntötte a bűntudat, kivéve a hangom, mert nem tudtam megszólalni, akármennyire is éreztem, hogy hazudnom kell és kimondanom, hogy én is szeretem őt. De nem ment.
- Tudom, semmi baj – suttogta, miközben fejét a nyakamba fúrta. Ettől az édes kis gesztustól a szívem borzalmas fájdalomtól lüktetett. TaeHyung rájött, hogy nem szeretem, és erre is azt mondja, hogy neki megfelel.
- De igenis baj. Annyira sajnálom, TaeHyung – kértem bocsánatot, miközben egész testemmel megfordultam, hogy meg tudjon nyugtatni, ahogy csak ő képes rá. Őszintén, nem akartam, hogy TaeHyung megértő legyen. Persze, nem akartam azt se, hogy mérges legyen, de szerettem volna, ha elvárja, hogy viszont szeressem.
- Csak egy hét telt el, és nem baj, ha nem szeretsz. Jusson eszedbe, hogy nekem már év eleje óta bejössz, úgyhogy én már előrébb jutottam, mint te, Soo. Nem várok el semmit – mondta, és csak bólintottam. Nagyon édes volt tőle, hogy így elengedjen, úgyhogy befejeztem a panaszkodást.
A gondolatok a vallomásáról tovább köröztek a fejemben, és a rengeteg kérdés, amit még fel kell tennem neki. Nem voltam biztos benne, hogy várjak-e vagy ne, ezért inkább arcát tanulmányoztam. TaeHyung minden szempontból vonzó volt. Szemei tökéletesek, és a mosolya is díjnyertes. Biztos, hogy az elutasítás egyik legnagyobb fokozatát produkáltam az előbb.
- Kérdezhetek valamit? – kíváncsiskodtam, tekintetemmel pedig gyors pillantást vettem elbűvölő mosolyára. Ajkai hibátlanul görbültek, én pedig beittam annak a látványát.
- Csak akkor, ha én is kérdezhetek tőled egyet – válaszolt játékosan, amitől a szemeimet forgattam. Hagynám, hogy akár millió kérdést tegyen fel, amíg nekem is ugyanannyi esélyem lenne. TaeHyung egy részről nagyon össze tudott zavarni, de más részről pedig nem. Én unalmas és átlagos voltam, olyan, ami TaeHyung sosem tudna lenni.
- Oké, rendben. Miért estél nekem, mikor a házatokban voltunk, és az anyád bejött és megkérdezte, hogy kérünk-e sütit? – ezen a kérdésen, nagyon sokat gondolkoztam már. A végtelenségig játszhattam volna a kirakóst, mert egy darab sem akart passzolni a másikhoz. Amit tett, az nagyon megbántotta az érzéseimet.
Halvány kuncogás bukott ki a száján, és megrázta a fejét, amitől hajtincsei szálltak össze-vissza, majd hátára feküdt és úgy tűnt, jobban izgatja az, hogy a plafont bámulja, mint hogy válaszoljon a kérdésemre. Egy vicces mosoly pihent ajkain, de tekintete került engem.
- TaeHyung – szóltam, míg a könyökömmel megtámasztottam magam, a kezembe pedig a fejemet fogtam. Másik kezem megtalálta útját a hasához, és érintésemre felém fordult, arcomon siklott fel-le a tekintete, mielőtt felsóhajtott. Kezei közé vette az enyémet, és ujjaimmal kezdett játszadozni.
- Hülyeség, tudom, de mikor anya bejött a szobába, már siettél, hogy elmenj. Azt hittem, hogy nem akarod, hogy anya meglásson minket együtt és nagyon dühös lettem, mert azt hittem, hogy szégyellted, hogy milyen közel voltam hozzád. Tényleg hülyeség, de csak arra tudtam gondolni, hogy sosem akarsz majd engem, mert azt hiszed, hogy túl jó vagy hozzám. Sajnálom, ha feldühítettelek, vagy ilyesmi. Azt hiszem, paranoiás voltam, vagyis, még mindig az vagyok, de mostanra már kezdek kilábalni belőle – magyarázta nekem. Láttam rajta, hogy aggódott amiatt, hogy majd mérges leszek a válaszától, de az ellentétét érte el vele.
TaeHyung továbbra is az ujjaimmal szórakozott, begörbítette, majd kiegyenesítette őket valami oknál fogva. A fejemet erős vállára fektettem, és közelebb bújtam hozzá, vártam, hogy feltegye a kérdést, amit fel akart tenni.
- Hány sráccal csókolóztál? – kérdezte homlokráncolva, de csak ujjaimmal játszadozott most is. Talán igaza volt, mikor azt mondta, hogy paranoiás. Sosem csaltam meg még senkit, és sosem tenném, mert tudom, milyen érzés, és annyira fáj, hogy nincs TaeHyungnak oka az aggódásra.
- Ezt nem gondolhatod komolyan – nevettem fel, az utolsó reményemmel, ami megmaradt. Az elmúlt szerelmi életem miatt kéne a legkevésbé aggódnia, de úgy tűnik, hogy ez foglalkoztatta a leginkább. Idegesített, de ez azt is megmutatta, hogy TaeHyung tényleg annyira törődik velem, mint ahogy azt beismerte.
- Komolyan kérdeztem, SooYun. Hány srácot csókoltál meg? – tekintetét rám emelte, és tudatta, hogy ez nem olyas valami, amit csak úgy elengedne a füle mellett. Lehunytam a szememet szorosan, miközben egy együtt érző mosolyra húztam a számat. Emiatt a kérdés miatt magamra haragudtam leginkább. Nem vagyok ribanc, még csak közel sem állok hozzá, de határozottan könnyen kapható voltam.
- Tizenkettő, téged beleszámolva tizenhárom – a válaszom később jött, mint akartam, mert sosem tartottam észben ezt a számot. TaeHyung abbahagyta az ujjaim piszkálást, de továbbra is szorította a kezemet. Egy sóhaj szakadt fel szájából, és most láttam, hogy nem helyeselte. Nem is igazán kértem a jóváhagyását, egyébként.
- Nos, akkor azt hiszem, a tizenharmadik lesz az utolsó számod – jelentette ki, és nem tehettem róla, de a homlokomat ráncoltam. Viccelnie kellett, mert nem várhatja el tőlem, hogy az életem hátralevő részét vele töltsem. Az nem lehetséges.
- Mit akarsz ezzel mondani? – gyakorlatilag felsikoltottam, ahogy felpattantam az ágyról. Talán rosszul hallottam, vagy valami, mert biztos, hogy nem akarhatja, hogy vele legyek örökké. Nem házasodhatok össze vele, tuti, hogy az őrület valamilyen formájában szenved.
- Azt mondom, hogy azt szeretném, ha ez… vagyis mi, hosszú ideig tartanánk, SooYun. Komolyan szerelmes vagyok beléd, és tudom, hogy te még nem, de ha adnál neki egy kis időt, akkor minden rendben lenne – ült fel mellém az ágyon, miközben ezt mondta. Kim TaeHyung megőrült.
Ebben a pillanatban két választási lehetőségem volt: sikíthatnék, kiabálhatnék vele, ahogy valójában akartam, aztán pedig sírva végezném, vagy pedig elmagyarázhatnám neki, hogy nem hiszem, hogy ez így működne. Sok erőfeszítésbe tellett, de végül a második opció volt a nyerő.
- Nem hinném, hogy ez ésszerű lenne. Mármint, még mindig középiskolások vagyunk, és még csak nem is vagyok tizennyolc – kezdtem azzal, hogy felvázolom, mit is fogok kifejteni, mert úgy hittem, hogy így jól fog elsülni. Tényleg nem akarok TaeHyungval veszekedni most, mert úgy érzem, hogy ma eljutottunk valamerre, és már nem mehetünk visszafele.
- Semmi gond. Csak ejtsük a témát. Jobban is tudhattam volna, mint hogy arra gondoljak, hogy majd egyszer viszont szeretsz. Már rájöttem – mondta komolyan, de mégis higgadt hangnemben. Visszaesett az ágyra és az oldalához másztam, mielőtt hozzá bújtam és megpróbáltam elaludni.
Majdhogynem lehetetlen, hogy szeressem TaeHyungot, mert még mindig bennem van egyfajta utálat iránta. Még ilyenkor is, mikor mérges voltam rá, akkor is az ő arcát akartam látni. El akartam neki mondani, hogy sajnálom, és hogy épp annyira vele akarok lenni, mint ő velem.
Ha továbbra is folytatom ezt, hogy mindig megbocsátok, sosem leszek képes pontot tenni ennek a soha véget nem érő érzelmi hullámvasútnak a végére. Megőrjített, mégis egy hatalmas bóknak kellett volna vennem, és nem szó szerint értelmezni. Valójában, édes volt tőle, de nem akartam megfordulni és az arcába mondani.
Az elmúlt időben TaeHyung borzasztóan sokszor kér bocsánatot, én pedig borzasztóan sokszor bocsátottam meg neki, még ha nem is kellett volna. Ha szeretne, akkor állandóan kedves lenne velem, és törődne az én érzéseimmel is. Talán, törődik.
Tudom, hogy bipoláris, teljesen nyilvánvaló, ahogy rám förmed, és nem tudja elhatározni magát. Mond egy dolgot, majd teljesen az ellentettjét csinálja. Nem az ő hibája, ahogy viselkedik, mert ő maga mondta, hogy amit az orvos adott neki, nem épp a legjobban hat rá.
Valami ok miatt, ha arra gondolok, hogy mennyire lehetnek az emberek bipolárisak, megijedek. A nagynénim egy elmegyógyintézetben dolgozott, és a legtöbb ember ott valamilyen módon bipoláris volt. Néha megpróbálták megölni magukat, mert nem tudták, mihez kezdjenek az életükkel. Megőrültek és hihetetlen dolgokra vetemedtek.
Nem akartam, hogy TaeHyung odáig jusson. Azt akartam, hogy távol tartsa magát a drogoktól, és azt akartam, hogy boldog legyen anélkül, hogy számítana, milyen problémát okoz azzal nekem. Mert a boldog TaeHyung az egyik legjobb TaeHyung, aki valaha létezhet.
Arra jutottam, hogy a legjobb dolog, ha bocsánatot kérek a változatosság kedvéért. Én voltam az, aki hibát követett el, és nem ő. Én voltam az, aki érvénytelen ok miatt akadt ki, és aki helyre fogja hozni ezt kettőnk között.
Felé fordultam testemmel, és megláttam TaeHyungot, ahogy már alszik. Annyira gyönyörű volt. A kinézete ilyenkor teljesen megváltozott; mert egy magas, egy-két tetoválásokat borító srácból átváltozott egy aranyos kissráccá, aki túl hamar nőtt fel.
Ahelyett, hogy felkelteném, úgy döntöttem, hogy én is elalszom. Az időt mégis azzal sikerült töltenem, hogy nézzem, ahogy mély lélegzetet vesz, és milyen békés az arca. Eltoltam haját a homlokáról, mikor felmosolygott rám anélkül, hogy kinyitotta volna a szemeit.
- Érzem, ahogy engem bámulsz, bébi. Gyere ide – intett, hogy menjek mellé, és boldogan fogadtam el az ajánlatát. A teste majdnem egy második takarót formált a testem körül, ahogy megcsapott a melege.
- Sajnálom. Annyira aranyos volt, én meg teljesen elszúrtam. Azt hiszem, most sem tudom elhinni, hogy nem egészen egy hete még utáltalak, most meg… - elhallgattam, mert nem voltam benne biztos, hogy hova akartam ezzel kilyukadni. Több mint valószínű, hogy ezzel túl sokat árultam el.
Rám mosolygott, amolyan megbocsátok módon, és teljesnek éreztem magam. A bűntudatom elpárolgott a cuki mosolyának köszönhetően, és talán mostantól a dolgok jobbak lehetnek kettőnk között. Vagy legalábbis remélem, hogy az lesz.
- Tudod, hogy mit gondolok? – kérdezte TaeHyung. Őszintén, nem tudtam biztosra, hogy tudni akarom-e, mit gondolt, mert minden dolog megrémített. Sosem tudhatom, hogy fog elsülni, mert néhányuk pozitív, de néhányuk erőteljesen negatív.
- Mit? – kérdeztem, feláldozva a reményeimet és álmaimat, hogy a mondandója alatt nem ért olyat, hogy elhagy engem, vagy hogy soha többet nem beszél velem, mert pont ezt nem akartam most. Amit szerettem volna, hogy valóban adjunk magunknak egy esélyt, és reméljük, hogy jól fog alakulni.
- Hogy szerintem szeretni és gyűlölni valakit, ugyanazt jelenti – mondta ki a gondolatát, és ez teljesen igaz is volt. Bármelyiket is választod, valamilyen módon ahhoz az emberhez fűznek az érzelmek.

Sziasztok!

Huh... hát nem is tudon, hogy mit mondjak... Két hét kihagyás után itt van az új, s egyben utolsó rész, az epilógus. Nem így terveztem ezt a blogot/történetet befejezni, még is így sikerült. Biztos, hogy nem erre számítottatok, de ennek 2 oka is van.

Először is; az elmúlt 2 hétben ihlet hiányban szenvedtem.

Másodszor; a suli mellett szinte időm sincs még egy kicsit is pihenni, így esélyem sem volt az új részen agyalni, illetve megírni.

Így tehát úgy döntöttem, hogy ma nekiállok és gyorsan megírok egy kis rövid részt, és lezárom a blogot. Illetve, még jön egy kis írói utószó + egy kis ''érdekességek'' (bár nem hinném, hogy olyan sok lesz..) még a hétvégén. Nos, majd még jelentkezem és kérlek titeket, akik olvasták ezt a blogot, mindenki írjon megjegyzést, nem kell ám regényeket írni! :)

Edina*