3. rész

SooYun POV

Kell lennie valami oknak, hogy miért kerül állandóan az utamba, de nem tudom kitalálni, hogy mi az.

Ujjai súrolták a combom, és rápillantottam TaeHyungra. A kezébe fogta a telefonom. Mosolyra húzta tökéletes ajkait, ahogy elolvasta a zene címét, gondolom.
Annyira fura volt. Alig beszéltünk, de most annyira közel éreztem magam hozzá, és meg akartam fogni a kezét, azt akartam, hogy összeérjen a combunk. Kétségbeesetten szükségem van valamire. Mielőtt észbe kaptam, közelebb másztam hozzá, kezemmel megérintettem az övét, amikor visszavettem a telefonom.
- Nagyon tetszik ez a szám –ismerte be.
Elfordultam, így ismét az előttem lévő ülés volt velem szemben. Másodpercekig csukva tartottam a szemem, miközben beharaptam a szám belsejébe. Hirtelen a busz lefékezett és erősen bevertem a fejem az ülésbe. Szorosan lehunytam a szemem, hogy enyhítsek a fájdalmon, de nem működött.
- SooYun –lehelte TaeHyung hangosan, míg elemelte a kezem a vérző orromtól.
- TaeHyung, ez fáj – nyafogtam, és próbáltam visszapislogni a könnyeket.
- Azt gondolom. Van nálam zsepi, amit használhatsz –magyarázta, és közben a táskájában kutakodott.
TaeHyung felém nyújtott rengeteg zsebkendőt, amiket az orromra tettem. Ez annyira megalázó...
- Kínos –nevettem, mikor mindent elrendeztünk, és TaeHyung halványan elmosolyodott.
- Nem a te hibád, hogy a buszsofőrünk egy idióta –viccelt, és azon kaptam magam, hogy elmosolyodom. Azt vártam TaeHyungtól hogy viccelődik rajtam, vagy nem is csinál majd semmit.
Amikor a vérzés elállt, én megkönnyebbültem, de TaeHyung valamiért még ideges volt. –Láthatnám? – kérdezte tőlem, mire felvontam a szemöldököm.
- Az orromat akarod megnézni? – kérdeztem, mire bólintott. Egyik kezét az állam alá tette, így meg tudta vizsgálni az arcom. A bőre érintésétől bizsergés futott végig rajtam, és a lehető legjobban próbáltam nem mosolyogni.
- Elviszlek az iskolaorvoshoz –jelentette be, majd elvette a kezét.
- Nem, jól vagyok. Nem megyek az orvoshoz –próbáltam meggyőzni őt, amikor az iskola elé hajtottunk. Szemei kitágultak, nyilvánvalóvá téve, hogy nem számított az ellenkezésemre.
- SooYun, el kell menned a nővérhez, és én leszek az, aki elkísér –jelentette ki, mire a szemem forgattam.
A busz finomabban állt meg, mint előbb, és TaeHyung végigvezetett az ülések között. A buszon lévő szemetesbe dobtam a koszos zsepiket, és mikor leugrottam, már várt rám. Totál meglepett, hogy megfogta a kezem, ahogy az iskolaorvos felé sétáltunk. TaeHyung beszélt helyettem, mikor odaértünk a rettegett irodához. Mindössze csak le kellett ülnöm, míg megvizsgáltak, és megbökték az orrom.
Minél többször ért hozzá, annál inkább fájt. Könyörögni akartam az orvosnak, hogy hagyja abba, de gondoltam, hogy az udvariatlanság lenne, hiszen ez a munkája.
- Nagy a valószínűsége annak, hogy eltört. Azt mondanám, hogy menj be a kórházba. Van valaki, aki el tudna vinni? –kérdezte, mire megráztam a fejem.
- Majd én elviszem, hölgyem –szólalt meg TaeHyung kezeivel körbeölelte a derekam, ahogy közelebb állt hozzám.
- Írd alá ezeket a papírokat itt, szólok a tanáraitoknak, és aztán mehettek is. Remélem, hogy semmi komoly –mosolygott rám, majd kijöttem a szobából.
- Nem megyek a sebészetre, TaeHyung –jelentettem ki, mikor próbáltam lépést tartani a tempójával.
- Akkor a sürgősségire viszlek –javasolta, mire egyetértően bólintottam.
- Hol a kocsid? –kérdeztem, ahogy követtem őt az iskola végébe.
A kérdésem meg is lett válaszolva, amikor megláttam a fekete járművet. Meglepetésemre kinyitotta nekem, majd be is zárta az ajtót. Úgy viselkedett, mint egy úriember. TaeHyung is bemászott mellém és elindította a kocsit.

Kényelmes székekben ültünk a váróteremben.
- Ezt a sürgősségit át kéne nevezni –nyögte TaeHyung, én pedig bólintottam. Nem sokkal később egy nő szólított a nevemen, felálltam és TaeHyung is követte a mozdulataimat.
Beléptem a szobába, de a nő megállította TaeHyungot, és én zavartan álltam meg.
- Csak a családtagok jöhetnek be –mondta. TaeHyung a szemeit forgatta, mielőtt kiszúrta aggódó arcom.
- A bátyja vagyok –hazudta, és ha nem ismerném valójában, totál hinnék neki.
- Ó, sajnálom –kért bocsánatot, míg bevezette a szobába, majd csendben bezárta TaeHyung mögött az ajtót.
A tekintetem TaeHyungra tapadt, míg az orromhoz ért, de a legfájdalmasabb módon tette azt, ezért könnyek szöktek a szemembe, minél jobban megnyomta az orrom.
- Ez fáj? –kérdezte ártatlanul a nő, míg pár csepp könny végigfolyt az arcomon.
– Persze, hogy fáj neki! Kurvára sír, és még megkérdezi, hogy fáj? -szólalt meg TaeHyung.
Meghökkentem az agresszív viselkedése miatt. Közelebb jött hozzám, fekete szemei találkoztak az én tekintetemmel, és majdnem úgy tűnt, hogy sajnálja, amit mondott az előbb.
- Meg kell hogy kérjem, távozzon, Mr. Lee –felelte a nő, és meglepetésemre, TaeHyung nem veszekedett vele. Teltek a percek, és az orvos még mindig nyomkodta a fájó orromat. Végre elengedte azért, hogy lejegyezzen valamit.
- Szerencsés vagy, mert nem tört el, de legközelebb légy óvatosabb. Nem voltál messze tőle –mondta, miközben felém nyújtott egy papírt. Egy másodpercig tudtam a papírra figyelni, mielőtt gyakorlatilag kirepített a szobájából. TaeHyung azonnal mellettem termett.
- Jól vagy? –úgy hangzott, hogy aggódik, és valami oknál fogva, ez tetszett.
- Um, igen. Valójában, nem tört el, de azt mondta, hogy közel voltam hozzá –jelentettem be, és ettől TaeHyung a homlokát ráncolta.
- Nem viszlek vissza a suliba –mondta, és most én ráncoltam a homlokomat zavartan.
Talán hazavisz, ami jó lenne, azt hiszem, de nem tudom elképzelni, hogy a szüleim mit szólnának hozzá, ha megtudnák. Kétlem, hogy ez megtörténne, de attól még ideges lettem. Azt kívántam, bárcsak visszavinne az iskolába, de nem láttam értelmét, hogy veszekedjek TaeHyung-val.
- Azt akarom, hogy velem töltsd a napot –suttogta, miután lehajolt hozzám. Hangjától kirázott a hideg, TaeHyung szája a nyakamhoz ért, s egy apró csókot nyomott rá, mire én annyira ledöbbentem, hogy leesett az állam, és ziháltam.